Durvább volt, mint Trianon 2.rész
Forrás : Világtudomány.hu
Címkék : történettudomány, Magyarország, török hódoltság, Mohács, Habsburgok
1541 után Magyarország nem ütközőállam és nem Habsburg-gyarmat volt, hanem védőbástya, de nem annyira a kereszténységé, mint inkább Közép-Európáé. Megmaradásában pedig a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt.A mohácsi csata, majd Buda 1541-es elfoglalása hosszú távon sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint a trianoni békeszerződés – mondja Pálffy Géza történész.
Durvább volt, mint Trianon 2.rész

A Magyar Királyság például éves rendszeres segélyt kapott a Habsburg Monarchia tartományaiból.

Igen, a megszavazott összegek nagyságrendileg közelítettek a megfogyatkozott területű Magyarország még mindig tekintélyes éves jövedelméhez.

Bár ha jól tudom, ennek általában csak egy része folyt be valójában.

Ez igaz, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Magyarország a következő másfél évszázadban mindvégig hatalmas támogatást kapott az osztrák tartományokból, a német birodalomból és Morvaországból. Az a rendszer alakult ki, hogy minden szomszédos tartomány tartsa el a saját magyarországi határvidékét. Tehát nagyobbrészt Alsó-Ausztria fizette Győrt és környékét, a horvát véghelyeket Karintia és Krajna, Stájerország a szlavóniai várakat és így tovább. Véleményem szerint ezért nem állják meg a helyüket a Habsburgok mulasztásairól korábban a hazai történetírásban is fel-felbukkanó vádak. Sőt, Magyarország megmaradásában a 16-17. században a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt. Tegyük hozzá rögtön: természetesen nagyon is jól felfogott érdekből. Olyan kölcsönös egymásrautaltságról volt szó tehát, amikor mind a magyaroknak, mind a Habsburgoknak szükségük volt a másikra. A tét pedig nagyon nagy volt, hiszen – bár Fodor Pál kutatásaiból tudjuk, hogy a törökök célja az ország egészének elfoglalása volt – nem Magyarország egésze veszett el.

A főleg a múlt század hetvenes éveiben a magyar történetírásban dúló Mohács-vita egyik fontos témája, az akciórádiusz-elmélet hívei szerint a többi rész nem is nagyon volt veszélyben, hiszen az oszmán hadszervezet erejéből ennyire telt.

Én más véleményen vagyok. Szerintem elvileg lett volna rá lehetőségük, hogy a hódoltsági területeket akár Bécstől nyugatra is kitolják. Magyarország azonban kemény diónak bizonyult. Más erőt képviselt, mint a korábban meghódított államok. Amennyiben a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott. A Magyar Királyság nem Bulgária, Szerbia vagy Bosznia volt. A középkorban Közép-Európa meghatározó középhatalmának, sőt bizonyos időszakokban nagyhatalmának számított.

Nem szeretnék szőrszálhasogatásba bonyolódni, de a mai napig szívesen mondjuk magunkról, hogy Európa és a kereszténység védőbástyája voltunk, ugyanakkor ütközőállamként is olvashatunk Magyarországról. Történészként lát-e különbséget a két fogalom között, és ha igen, Ön melyiket használná a 16-17. századi Magyar Királyságra? Ütközőállam voltunk vagy védőbástya?

Van, mégpedig lényeges különbség. Leegyszerűsítve: a védőbástyának én is része vagyok. Az ütközőállam viszont rajtam kívül eső területet jelöl. Hunyadi Mátyás királyunknak például Bosznia ütközőállama volt. Bevonult oda, helyőrséget vezényelt egy-egy kulcsvárba, de nem volt Bosznia legitim és tényleges uralkodója. A Habsburgok esetében más volt a helyzet Magyarország vonatkozásában. 1527-től I. Ferdinánd legitim uralkodója volt a Magyar Királyságnak. Ezért neki és utódainak nem előretolt ütközőállamuk, nem gyarmatuk volt Magyarország, hanem a monarchiájuk része. Védőbástyájuk és éléskamrájuk. Fontos hozzátenni, hogy a Magyar Királyság elsősorban Közép-Európa védőbástyája volt és nem, pontosabban nem egyedül a kereszténységé. Azaz Magyarország nem egymaga, hanem Horvátországgal közösen állt helyt szárazföldön a kereszténység védelmében, miközben ugyanezt tették a Földközi-tengeren a spanyolok vagy éppen tőlünk keletre a lengyelek is. A magyar-horvát hadszíntér jelentősége egyébként nem volt azonos mértékű minden időszakban. Attól függött, hogy éppen hol hadakoztak a törökök. Amikor például a perzsák ellen harcoltak, értelemszerűen csökkent a magyar végek jelentősége. Paradox módon ezek azok az időszakok, amikor érezhetően pusztul az infrastruktúra és gyengül a védőbástya. Amikor viszont nő a fenyegetettség, akkor nyugatról gyorsabban érkezik a pénzügyi támogatás, jön a katonai erősítés, és megújul a végvári rendszer. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az általunk nem nagyon emlegetett földközi-tengeri hadszíntér is mindvégig meghatározó volt a törökök nyugati terjeszkedésének megakadályozása szempontjából.

Ahol például 1571-ben a lepantói csatában több száz hajó és mindkét oldalon több tízezer ember vett részt.

Így van, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy később, a 18. században Oroszország felemelkedésével az orosz-török hadszíntér is rendkívül fontossá válik.

Pálffy Géza
Pálffy Géza

 

Ha Mohács következményeiről beszélünk, akkor szólni kell arról is, hogy a Magyar Királyság és a hódoltsági területek mellett ott volt még az Erdélyi Fejedelemség, amelyet később gyakran neveztek a magyar nemzeti függetlenség letéteményesének.

Pedig az új kutatások szerint biztosan nem volt az. Az Erdélyi Fejedelemség – ahogyan a törökök emlegették – „Szülejmán szultán műve" már születésekor kényszerpályára került, mely helyzetből később nem igazán volt kiút. Erdély vezetőinek a törökök markában a kezdetektől igen szűk ösvényen kellett lavírozniuk. A magyarság ottani részének a megmaradásához viszont kétségkívül ez volt az egyetlen út. Azaz a fejedelemség létrejötte emiatt egyértelműen pozitív jelenségnek tartható. Ugyanakkor határozottan vitatom azt a 19-20. századból visszavetített koncepciót, hogy az erdélyi fejedelmek a magyar nemzeti egységet képviselték volna. Ilyet sajnos nem képviselhettek. Bethlen Gábor sem akarhatta Erdélyt Magyarországgal egyesíteni, még ha napjainkban ez olvasható is a történelemtankönyvek egy részében. Hogyan érte volna el mindezt? Talán török-tatár csapatokkal?! Tisztázzuk tehát ezzel kapcsolatban a legfontosabbat: a 16-17. században két magyar állam létezett: a történelmi magyar állam, a királyság a Habsburg Monarchia részeként élt tovább, az Erdélyi Fejedelemség pedig török gyámkodás alatt. Persze, miközben politikai-katonai szempontból eltérő érdekeik voltak, ugyanakkor társadalmi, kulturális és nyelvi szinten szoros kapcsolatban álltak egymással. A magyarság nagy szerencséjére.

Eddig főleg Mohács katonai-politikai következményeiről beszéltünk, de mi mondható el az etnikai változásokról és a településszerkezetben tapasztalt pusztulásról?

1570-es évekre a Magyar Királyság középkori területének 40 százalékát, majdnem 120 000 km2-t veszített el, azaz – a fejedelemséget leszámítva – ennyi került közvetlen török megszállás alá. A rendszeres hadjárások felmérhetetlen pusztítással, a településrendszer, a város- és kolostorhálózat vissza nem fordítható, egyes régiókban 60-90 százalékos mértékű károsodásával jártak, következményeik pedig átformálták a Kárpát-medence etnikai térképét. Az utóbbi kapcsán mesterem, Szakály Ferenc akadémikus már negyedszázaddal ezelőtt is „Trianon török kori gyökereiről" beszélt, hiszen a hódoltság korában a magyarság megindult a kisebbségbe kerülés útján. Végül a középkori magyar fő- és rezidenciaváros, Buda 1541. évi elvesztését és kiesését a magyarság szinte már sohasem tudta teljességgel helyreállítani. Az önálló magyar királyi udvar és politikai-kulturális központ örökre megszűnt. Ténylegesen még az 1867. évi kiegyezés után sem állhatott helyre. A megfogyatkozott Magyar Királyságnak 1918-ig két fővárosa volt: előbb Pozsony-Bécs, utóbb Buda-Bécs. Szuverenitása pedig – paradox módon éppen a török hódítás miatti kiemelt fontossága következtében – számos államigazgatási területen korlátozva volt. Reálisan nézve, ki kell mondanunk: 1526 és 1541 sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint utóbb Trianon. Bár a területveszteség – éppen az Erdélyi Fejedelemség létrejötte miatt – kisebb volt, mint a 20. század elején, a késő középkorban Budáról irányított jelentős magyar középhatalom örökre elveszett; a Magyar Királyság pedig egy közép-európai államkonglomerátum, a Habsburg Monarchia részévé – bár hangsúlyozandó: katonai, politikai és gazdasági szempontból egyaránt előkelő részévé – vált.

Forrás: mta.hu
Kommentárok : 0

Még senki sem kommentálta a cikket. Legyen Ön az első!



Szóljon hozzá Ön is!
Az Ön neve :
Kérem írja be a(z) 9+13 művelet eredményét ide :
Hozzászólása :